A közgazdászok között nagyrészt konszenzus van arról, hogy az adócsökkentés, a szociális kiadások szinten tartása és a költségvetési egyensúly közül kettő normális esetben viszonylag egyszerűen megvalósítható, mind a három egyszerre viszont nem. Adót csökkenteni úgy lehet, hogy vagy kiadást is csökkentünk vagy eladósodunk, ha azonban egyiket se akarjuk bevállalni, akkor adócsökkentés se lehet.
A tavasz óta körvonalazódó új magyar gazdaságpolitika nem először ütközik bele a realitások és a közgazdasági törvényszerűségek korlátjába. Az "azonnali és radikális" adócsökkentés ugye meg lett ígérve a zembereknek, azzal együtt, hogy "nem lesznek megszorítások", az EU-nak viszont meg azt ígértük, hogy a deficitet visszük 3% alá. Nehéz helyzet.
Matolcsy, a vizionista gazdaságpolitika atyja, úgy tűnik, megtalálta a bölcsek kövét. Új adórendszert alkotunk, Sir Francis Drake, a "királynő kalóza" szellemiségében: a kormány évről évre megnézi, hol a pénz, és lecsap. A zsákmányból betömjük a költségvetés lyukait, lehet adót csökkenteni, és a strukturális problémák (egészségügy, állami vállalatok, nyugdíj, stb.) reformjait is el lehet bizonytalan időre halasztani. Ezektől a reformoktól gyakorlatilag minden politikai és papíron a politikától független pozíció 4 (vagy esetenként 9...) évre történő bebiztosítása után persze nem nagyon kéne félni, de az elmúlt 8 év alatt szinte vallási dogmaként rögzült, hogy reformokra semmi szükség, azzal csak a népnyúzók kínozzák a zembereket.
A nagy ötlet ugye az, hogy úgy szeptember környékén kinézzük, kik lesznek a nyereséges ágazok idén, és kirakunk rájuk egy jó nagy adót, hadd szenvedjenek. Első ránézésre egészen zseniális a módszer, a zembereket is meg lehet kímélni (a bankok, a távközlési- illetve energetikai cégek ugye nyomtatják a pénzt, a zemberekhez semmi közük) és az EU se morog annyira a deficit miatt.
Hol itt akkor a gond? Nálunk valamivel szerencsésebb országokban úgy működik a gazdaság, hogy az ember dolgozik egész évben, amivel jó esetben termel valamennyi profitot. Ebből egy jó előre meghatározott, év elején ismert, hosszú távon lehetőség szerint állandó mértékű részt átutal az államnak, a többit megtartja magának és visszaforgatja a munkájába, kenyeret vesz belőle, vagy éppenséggel elkölti sportkocsikra, drogokra és prostikra, ha úgy tartja kedve. Az adó annyi, amennyi, azzal nem tud mit csinálni, így - feltételezve, hogy szereti a pénzt - a legjobb, amit tehet, hogy a munkára koncentrál, és annyi nyereséget termel meg az év során, amennyit tud.
A 17. század karib-tengeri térségét idéző új magyar adózási felfogás szerint viszont a munka és a munka gyümölcsének élvezete közé bekerül egy új lépcső. A bank, távközlési- vagy energetikai cég több ezer alkalmazottja az év során a normál működés során megtermeli az éves eredmény. Közben pedig egy pártucat fős lobbiügyi főosztály a kormányt dolgozza meg: azon vannak, hogy idén máshol csapjon le a "miniszterelnök kalóza", a cég megpróbálja megvédeni az eredmény minél nagyobb szeletét bankadónak vagy egy másik jeles angol úriember után Robin Hood adónak keresztelt természeti katasztrófától.
A vállalati kalózelhárítás már most tud egyes esetekben eredményt felmutatni: "megtámogatom a focicsapatod egy milliárddal, cserébe negyvennel kevesebbet fizetek be a költségvetésbe" á la Csányi, vagy a "a bankadó a biztosítókra is vonatkozik, kivéve azokra, amelyek tulajdonosának neve 'J'-vel kezdődik és 'árai'-ra végződik"-szabály.
Persze, lobbizni alapvetően mindig és mindenhol szokás, de egy transzparens és állandó adórendszer mellett sokkal kevesebb a lehetőség a zavarosban halászásra, mint az "év vége felé eldöntjük, ki mennyit fizessen" típusú adórendszerben, ami kvázi értékteremtő tevékenységgé varázsolja a rosszul leplezett korrupciót. A Sir Drake stílusú adóztatás felhívás keringőre minden lobbistának.
