Európa óriási bajban van. Az eurózóna gazdasága 2008 óta immár harmadszor a recesszió szélén áll. Németország gazdasága a 3. negyedévben 0.1%-os növekedést produkált. Franciaországban szintén stagnál a gazdaság és legújabban 2017-re ígérik, hogy a költségvetési hiányt az EU által előírt 3% alá viszik le (jövőre valószínűleg 2018-ra módosul a határidő). Olaszországban villámgyorsan olvad el Matteo Renzi miniszterelnök relatív népszerűsége, ahogy nyilvánvalóvá válik, hogy rövid távon ő sem tud csodát tenni a 132%-os GDP-arányos államadóssággal, főleg nem csökkenő GDP mellett. Spanyolországról és az euró-periféria többi országáról már ne is beszéljünk... Halvány pozitívum az Egyesült Királyság, ami éves szinten 3%-os növekedéssel szárnyal (vakok közt félszemű a király), viszont a populista UKIP párt előretörése miatt egyre közelebb sodródik az EU-ból történő kilépéshez.
Az establishment-ellenes, helyenként szélsőséges pártok térnyerése minden európai országra jellemző. Ez a szánalmas gazdasági teljesítmény fényében teljesen érthető fejlemény - 2008 végén, amikor kisiklott a vonat, a választók elpártoltak az aktuális kormánytól, és az első adandó alkalommal leváltották a mainstream ellenzékre. Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban a baloldalt jobboldalra cserélték, Franciaországban a balközép Hollande váltotta a jobbközép Sarkozy-t. A válságot egyedül a német kancellár élte túl. A válság után megválasztott kormányok azonban nem tudtak valódi kilábalást produkálni, a munkanélküliség makacsul magas maradt és nem látszik a megszorítások vége. Így mindkét politikai oldal kudarcot vallott - az egyik válságba vezette az országot, a másik pedig nem tudott javítani a helyzeten. Ezért tartom logikusnak, hogy a csalódott választók harmadik lehetőséget kezdenek el keresni, ami legkézenfekvőbben a radikálisoktól adódik.
Országtól függően vagy a szélsőbal vagy a szélsőjobb népszerűsége növekszik rohamosan. Angliában a jobbos UKIP, Franciaországban a borderline náci Front National, Görögországban a tényszerűen náci Arany Hajnal ÉS a kommunista Syriza, Spanyolországban a balos Podemos, Olaszországban pedig Beppe Grillo humorista politikai oldalhoz igazán nem köthető 5 Csillag Mozgalma szárnyal a közvélemény-kutatások mérésein. Megoldásként jellemzően az euró-övezetből vagy az EU-ból történő kilépést, a bankok illetve nemzetközi cégek működésének megnehezítését, a protekcionista gazdaságpolitikát, illetve jobboldali pártoknál a bevándorlók hazaküldését javasolják.
A szélsőségeseknek egyes kérdésekben igazuk van - a mediterrán országokban például tényleg túl kényelmesen összefonódott a politikai elit a bankvezérekkel, ami lehetővé tette a spanyol ingatlanlufit fűtő eszement hitelezést és időzített bombává változtatta az olasz bankok mérlegét. Az igazi probléma azonban nem az EU-val, az euróval vagy a bevándorlókkal van - a gond az, hogy a válság előtti könnyű években hozzászoktunk a magas kormányzati kiadásokhoz, a burjánzó közhivatalokhoz, amire 2008 után már egyszerűen nincs pénz, illetve hogy a mediterrán gazdaságokat gúsba köti a különböző érdekcsoportok által kilobbizott red tape - a kormányzati költekezés és bürokrácia visszaszorítása pedig politikai képtelenség. Bármennyire is rossz a gazdasági helyzet, gyökeres reformokat a választók egyszerűen nem engednek meg.
A legszomorúbb az egészben az, hogy a radikálisokat elutasító választók számára sincs igazán jó opció. A mainstream pártok hosszú éveken át tartó megszorításokat ígérnek, 0.5% körüli "növekedést", messze a válság előtti évek feletti munkanélküliséget, főként a fiatalok között. És bár tudjuk, hogy stagnálás ellenére Nyugat-Európa továbbra is talán a legjobb hely a világon: a fejlődő világhoz képest mesésen gazdag, szabad és biztonságos, Amerikával ellentétben itt nem kell attól félni, hogy egy betegség anyagi nyomorba dönt és évi 10 napnál több szabadságunk van, Kínával ellentétben itt nem kell szmogmaszkot hordani és nem toxikus az étel - mindez sovány vigasznak tűnik. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a gazdaság állandóan növekszik és minden generáció jobban él, mint a szüleik, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a rendszer túléli, ha ez már nem teljesül.
