Miscellaneous

1. Jóérzésű ember csakis sajnálattal gondolhat a háború elől menekülő tömegekre.

A szíreknek nincs más választásuk, minthogy elindulnak Európa felé. Aki Szíriában marad, azt bármikor kivégezheti egy légitámadás, egy eltévedt tüzérségi lövedék vagy a háború egyéb veszélyei. A fiatalabbak elvben harcolhatnának a hazájukért, de a gyakorlatban nincs jó oldal, amihez csatlakozhatnának. A nem iszlámista lázadó csoportok katonailag teljesen esélytelenek, a tömeggyilkos Assad elnökért jóérzésű szír nem fog harcolni, főként nem egy szunnita, az Isisről és a különféle terroralakulatokról pedig ne is beszéljünk. Bár a török és libanoni menekülttáborokban nincs közvetlen életveszély, érthető módon senki sem szeretné munka és iskolázás nélkül, egyre romló körülmények között egy túlzsúfolt sátortáborban tengetni az éveit. Teljes kilátástalanságban élni nem emberhez méltó állapot - a szír polgárháború négy éve zajlik és könnyen meglehet, hogy még jónéhány évig eltart.

2. Humanitárius szempontból nincs igazi különbség a szírek és a többi migráns között.

Természetesen a szerb-magyar határt átlépők között a szíreken kívül sok más nemzetiség is képviseltetve van. Ők ugyanúgy a kilátástalanság, a reménytelen szegénység miatt hagyják ott szülőhazájukat, amiért a szírek sem maradnak meg a menekülttáborokban. Bár Afganisztán legtöbb régiója úgy-ahogy biztonságos, az átlagos afgánra nyomor és nélkülözés vár egész életében, bármilyen keményen is dolgozna. Nagyon alapvető emberi ösztön, hogy útra kelünk egy jobb élet reményében - így népesítettük be például Amerikát. Ki nem tenne így a helyükben? Gondolj bele - ha olyan szerencsétlenség ér, hogy Afganisztánba születsz, és látod, hogy legjobb esetben is egész életedben borzasztóan szegény kecskepásztor maradsz (már ha nem ölnek meg a tálibok) és a gyermekeidre is ugyanez a sors vár, nem indulnál el Európa felé, ahol utcaseprőként is ezerszer jobban élhetsz?

3. Bármennyire is sajnáljuk őket, Európa befogadókapacitása véges.

Lelketlennek hangzik, de az európai jóléti államok csak zártkörű klubként tudnak működni. Nyugat-Európa a különféle gazdasági válságok ellenére a legbékésebb, biztonságosabb és gazdagabb régió, amit a történelem valaha ismert. Óriási szerencse ide születni - még ha magyarként csak a peremére is... Ha az európai letelepedés jogát mindenkinek megadjuk, aki egyszerűen átsétál a határon, százmilliók fognak útra kelni. Szíriában, Afganisztánban, Eritreában, Szomáliában, Jemenben, Pakisztánban és Bangladesben például összesen 420 millióan laknak, és ez csak néhány a Röszkénél megtalálható népek közül. Az EU-ban 500 millióan vagyunk.

4. A menekültválság csillapítása sajnos nem lehetséges határőrizet nélkül.

Európában szeretjük azt hinni, hogy jobban vagyunk elődeinknél, akik végigháborúztak egy évezredet, szétrabolták a fél világot és végül a két világháborúval kishíján önmagukat is elpusztították. Ebben a szellemben született 1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, illetve az 1951-es genfi egyezmény a menekültstátuszról, és ezért borzasztóan cinikus, ha a pacifista, humánus Európa vasfüggönnyel védi a határait a harmadik világtól. Nincs azonban más lehetőség. Humanitárius szempontból természesen indokolt, hogy az EU határozott számú, néhány százezer menekültet befogadjon, a tagországok között szétosztva és több éven keresztül ütemezve, azonban őket közvetlenül a forrásországokból kell kiválasztani. Ha azokat engedjük maradni, akik maguk jönnek át a határon, akkor a fél világ felkerekedik és minél később zárjuk le a határt, annál nehezebb lesz megállítani a tömeget.

Aki esetleg angolul is kíváncsi a gondolataimra, azt szeretettel várjuk a miscfinance.wordpress.com oldalon.

Európa óriási bajban van. Az eurózóna gazdasága 2008 óta immár harmadszor a recesszió szélén áll. Németország gazdasága a 3. negyedévben 0.1%-os növekedést produkált. Franciaországban szintén stagnál a gazdaság és legújabban 2017-re ígérik, hogy a költségvetési hiányt az EU által előírt 3% alá viszik le (jövőre valószínűleg 2018-ra módosul a határidő). Olaszországban villámgyorsan olvad el Matteo Renzi miniszterelnök relatív népszerűsége, ahogy nyilvánvalóvá válik, hogy rövid távon ő sem tud csodát tenni a 132%-os GDP-arányos államadóssággal, főleg nem csökkenő GDP mellett. Spanyolországról és az euró-periféria többi országáról már ne is beszéljünk... Halvány pozitívum az Egyesült Királyság, ami éves szinten 3%-os növekedéssel szárnyal (vakok közt félszemű a király), viszont a populista UKIP párt előretörése miatt egyre közelebb sodródik az EU-ból történő kilépéshez.

Az establishment-ellenes, helyenként szélsőséges pártok térnyerése minden európai országra jellemző. Ez a szánalmas gazdasági teljesítmény fényében teljesen érthető fejlemény - 2008 végén, amikor kisiklott a vonat, a választók elpártoltak az aktuális kormánytól, és az első adandó alkalommal leváltották a mainstream ellenzékre. Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban a baloldalt jobboldalra cserélték, Franciaországban a balközép Hollande váltotta a jobbközép Sarkozy-t. A válságot egyedül a német kancellár élte túl. A válság után megválasztott kormányok azonban nem tudtak valódi kilábalást produkálni, a munkanélküliség makacsul magas maradt és nem látszik a megszorítások vége. Így mindkét politikai oldal kudarcot vallott - az egyik válságba vezette az országot, a másik pedig nem tudott javítani a helyzeten. Ezért tartom logikusnak, hogy a csalódott választók harmadik lehetőséget kezdenek el keresni, ami legkézenfekvőbben a radikálisoktól adódik.

Országtól függően vagy a szélsőbal vagy a szélsőjobb népszerűsége növekszik rohamosan. Angliában a jobbos UKIP, Franciaországban a borderline náci Front National, Görögországban a tényszerűen náci Arany Hajnal ÉS a kommunista Syriza, Spanyolországban a balos Podemos, Olaszországban pedig Beppe Grillo humorista politikai oldalhoz igazán nem köthető 5 Csillag Mozgalma szárnyal a közvélemény-kutatások mérésein. Megoldásként jellemzően az euró-övezetből vagy az EU-ból történő kilépést, a bankok illetve nemzetközi cégek működésének megnehezítését, a protekcionista gazdaságpolitikát, illetve jobboldali pártoknál a bevándorlók hazaküldését javasolják.

A szélsőségeseknek egyes kérdésekben igazuk van - a mediterrán országokban például tényleg túl kényelmesen összefonódott a politikai elit a bankvezérekkel, ami lehetővé tette a spanyol ingatlanlufit fűtő eszement hitelezést és időzített bombává változtatta az olasz bankok mérlegét. Az igazi probléma azonban nem az EU-val, az euróval vagy a bevándorlókkal van - a gond az, hogy a válság előtti könnyű években hozzászoktunk a magas kormányzati kiadásokhoz, a burjánzó közhivatalokhoz, amire 2008 után már egyszerűen nincs pénz, illetve hogy a mediterrán gazdaságokat gúsba köti a különböző érdekcsoportok által kilobbizott red tape - a kormányzati költekezés és bürokrácia visszaszorítása pedig politikai képtelenség. Bármennyire is rossz a gazdasági helyzet, gyökeres reformokat a választók egyszerűen nem engednek meg.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a radikálisokat elutasító választók számára sincs igazán jó opció. A mainstream pártok hosszú éveken át tartó megszorításokat ígérnek, 0.5% körüli "növekedést", messze a válság előtti évek feletti munkanélküliséget, főként a fiatalok között. És bár tudjuk, hogy stagnálás ellenére Nyugat-Európa továbbra is talán a legjobb hely a világon: a fejlődő világhoz képest mesésen gazdag, szabad és biztonságos, Amerikával ellentétben itt nem kell attól félni, hogy egy betegség anyagi nyomorba dönt és évi 10 napnál több szabadságunk van, Kínával ellentétben itt nem kell szmogmaszkot hordani és nem toxikus az étel - mindez sovány vigasznak tűnik. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a gazdaság állandóan növekszik és minden generáció jobban él, mint a szüleik, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a rendszer túléli, ha ez már nem teljesül. 

Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, azt követeli, hogy minden ciprusi elsőszülöttet adjanak el adósrabszolgaságba, hogy a szigetország törleszteni tudja a nemzetközi hitelezők felé fennálló tartozásait.

Amilyen mostanában az Unió PR-ja, nem lennék meglepődve, ha hasonló hírek/álhírek kezdenének hamarosan terjedni a médiában a ciprusi bankbetétek megadóztatásáról (a tervet jelenlegi formájában leszavazta a ciprusi parlament). Az EU-ra mostanában a közvélemény akkor is gyanakvással gondol, ha egyébként jót akar - nézzük meg, ki a ludas most Ciprusban.

Mi a probléma?

A ciprusi bankok fizetésképtelenek. Fizetésképtelenség alatt azt értjük, hogy a ciprusi bankszektor eszközeinek (azaz a kihelyezett hiteleknek) az értéke nem fedezi a bankszektor kötelezettségeit (azaz a bankbetétek és egyéb kötelezettségeket).

A fizetésképtelenség úgy alakult ki, hogy a bankok eszközei (a bank által az ügyfeleknek nyújtott hitelek) túl sokat vesztettek az értékükből. A ciprusi bankok elsősorban a helyi illetve görög lakosságnak és vállalatoknak hiteleztek. A nehéz gazdasági helyzet miatt sok adós csődbe ment, nem fizeti a hitelét, és így most a bankok helyzete is megromlott.

Mi a probléma következménye?

Egy bank fizetésképtelensége esetén a bank hitelezői szenvedik el a veszteségeket - kivéve persze, ha valaki kimenti őket és kifizeti a bank megromlott eszközállományának értéke és a bank kötelezettségei közötti különbözetet.

A ciprusi bankok forrásszerkezete (azaz a bank hitelezőinek összetétele) olyan, hogy a bankok legfőbb forrása a bankbetétek (arányaiban kétharmad belföldi, egyharmad külföldi - főként orosz - betétesektől). A második legjelentősebb tétel a ciprusi központi banktól felvett hitelek. Egyéb források (pl saját tőke, kötvények, külföldi kereskedelmi bankok felé fennálló tartozások) elhanyagolhatóak.

Ha nem menti ki senki a ciprusi bankokat, akkor a betétesek viselik az összes kárt. Ilyenkor a betéteket zárolják, és egy hosszas folyamat után a betétesek hozzájuthatnak a pénzük egy bizonyos részéhez - a másik része pedig egyszerűen elveszik. A tömeges bankcsődök miatt a ciprusi gazdaság összeomlana, brutálisan csökkenne az életszínvonal, éhséglázadások, zavargások történek ki és sok ciprusi elhagyná az országot.

Ki menti ki a ciprusi betéteseket?

Elméletben a ciprusi állam garantálja a bankbetéteket 100 000 euró értékhatárig. Azonban a ciprusi állam pénzügyi helyzete sem túl fényes, az államcsődöt csak egy masszív orosz hitellel sikerült elkerülni még tavaly. Ciprusnak nincs pénze a betétesek kimentésére.

Itt jön a képbe az EU. Az EU-nak (pontosabban az EU-t finanszírozó német és holland adófizetőknek) nem kötelessége a ciprusi betétesek megmentése. Azonban a gazdasági katasztrófa elkerülése érdekében az EU hajlandó 10 milliárd euróval megtámogatni Ciprust - feltéve, ha a betétesek kimentéséhez szükséges összeg másik felét a ciprusiak teremtik elő.

Az EU nettó befizetői (azaz a németek, hollandok és egyéb észak-európaiak) már torkig vannak a sok (és drága) mentőcsomaggal. Ráadásul Ciprus nem is különösen fontos a saját gazdaságaik szempontjából. Ciprus helyzete annyiban is egyedi, hogy a legnagyobb betétesek a szigetország laza törvényeit offshore bankolásra kihasználó orosz üzletemberek. Az EU-tól nem elvárható, hogy ismét az északi országok adófizetőivel fizettesse ki a perifériás országok veszteségeit.

Ki felelős azért, hogy a veszteségeket a ciprusi átlagemberrel fizettetik meg?

Az EU-t különösebben nem érdekli, Ciprus honnan termeti elő a mentőcsomag ráeső részét. Az EU eredetileg azt javasolta, hogy csak a 100 000 euró feletti betéteket (azaz főként az orosz üzletemberek pénzét) adóztassák meg. A ciprusi elnök azonban nem akart 10%-nál magasabb adót kivetni az oroszok betéteire, így ahhoz, hogy a szükséges összeg befolyjon, a kisebb betéteseket is meg kell adóztatni. A fő ludas tehát a ciprusi elnök, aki hazája adóparadicsomi státuszát próbálta védeni azzal, hogy a veszteséget nem csak az orosz betétesekre hárítják. Illetve nyilván arra is gondolt, mi lenne Putyin és az orosz üzletemberek reakciója egy ilyen megoldásra.

Mi fog most történni?

Semmi pozitív. A tervet jelen formában elvetette a ciprusi parlament, bár valószínű, hogy egy módosított mentőcsomag majd át fog menni. A ciprusi gazdaság mély recesszióba kerül, bár a válság még mindig enyhébb lesz, mint a bankrendszer kontrollálatlan összeomlása esetén. A szigeten terjed az EU-ellenesség (megjegyzem, alaptalanul...) és előretörnek a szélsőséges politikai irányzatok.

Mi lenne a helyzetre a legjobb megoldás?

Jó kérdés. Várom a javaslatokat...

A demokrácia, mint a pártok és eszmék szabad versenye, tekinthető a kapitalizmus megfelelőjének a politika világában. Megvan az a szépsége, mint a kapitalizmusnak: azt kapjuk, amit igazán szeretnénk. Ha a magyar nép megfontolt, hiteles, hosszú távra tervező kormányzást szeretne, megkapjuk - de ha populizmust, demagógiát és érzelmekre alapuló politikát szeretnénk, akkor ezzel állnak elő a pártjaink.

Az MSZP titkos belső stratégiáját - "piackutatását" - olvasva úgy tűnik, a magyar nép az utóbbira vágyik. A profin megírt dokumentum finomkodás nélkül leírja, hogy a magyar embernek az üres, de jól hangzó ígéretek kellenek. Azt szeretnénk, hogy újra és újra megígérjék nekünk a Kánaánt - hogy aztán újra és újra rácsodálkozhassunk, hogy az ígért nagy jólét helyett csak adóemelést, megszorítást és eladósodást kapunk.

"az MSZP-nek újra kell definiálnia viszonyát  a megszorításokhoz és a populizmushoz. Pusztán azért, mert egy ígéret népszerű, az MSZP-nek nem kell elleneznie"

"annyit mindenképpen rögzíteni kell, hogy az  MSZP nem állhat elő semmilyen megszorító programmal"

A magyar embert továbbá nem érdekli a jogállamiság, szólásszabadság, meg ilyenek. Ez amolyan úri huncutság, biztos jók valamire, de nekünk sokkal fontosabb, hogy a gázszámla ne emelkedjen.

"A jogállamiság, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek"

"az ideológiai, emberi jogi és szimbolikus ügyek rendre legutolsó helyen szerepelnek"

A magyar választó jellemzően kicsinyes, gyáva és irigy. A politikától azt várja, hogy gyerekként kezeljék és nem hajlandó felelősséget vállalni saját sorsáért. Nehezen tolerálja viszont, ha valakinek sikerül kiemelkednie a "kisemberek" köréből - a sikeres vállalkozókra gyanakodással és irigységgel tekint, és proletár dühvel követeli, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene.

"azt várja, hogy az állam támogassa megélhetésében akkor, ha erre a piaci körülmények képtelennek bizonyulnak."

"gyakran a baloldali populizmusra is hajlamossá teszi őket: különösen felháborítja őket a politikusok - vagy éppen vállalkozók milliós fizetése"

Szomorú, ha két évnyi maró populizmussal, üres ígéretekkel  és ostoba szólamokkal teli kormányzás után a legnagyobb ellenzéki párt a még több populizmusban, a még irreálisabb ígéretekben és a még butább szlogenekben látja a jövőt. Mindez egyfajta gyászjelentés a rövidke magyar demokratikus kísérletről.

A legnagyobb veszélyt ma a magyar demokráciára nem Orbán Viktor, a Jobbik vagy az ötlettelen, unalmas és esélytelen "demokratikus ellenzék" jelenti. A magyar demokrácia legfenyegetőbb ellensége az átlagos magyar választópolgár. A demokrácia Magyarországon akkor tud megszűnni, amikor a magyar emberek már nem akarnak demokráciát.

"A magyar zeneipar évek óta küzd azért, hogy több magyar zenét játsszanak a rádiók és televíziók" - állapítja meg a Médiatanács. Szalai Annamáriáék szerint ez mindeddig azért nem sikerült, mert pontatlan volt a régi médiatörvény és ellenőrizhetetlenek a rádióadások. De most, mióta van kvóta a magyar zenékre, minden jobbra fordult.

Kedves Annamária, a problémát sajnos rosszul mérték fel. Magyar zenét egyetlen egyszerű okból nem játszottak korábban a rádiók: a magyar zene szar. Ez nem az én szubjektív véleményem, ez a népítélet. A kereskedelmi rádiók piaci alapon működnek, olyan zenét játszanak, amire van igény - és a magyar zenére nincsen.

A zenei kvóta a protekcionizmus egy formája. Amikor egy iparág nem tud versenyezni a külföldi minőséggel, az államhoz megy sírni, hogy őt valamilyen közérdekre hivatkozva meg kell védeni a gonosz külföldi konkurenciától. Ha a magyar zeneipart "megvédjük" a külföldi előadóktól, a magyar zenészek kényelmes megélhetése biztosított. A magyar rádióhallgató meg szemetet kap, persze - de így jártunk. A zenehallgatóknak nincs lobbiszervezete.

Undorító a tömény paternalizmus, ami a Médiatanács létfilozófiájából árad. Annamariék számára teljesen egyértelmű, hogy a magyar ember ostoba, nem tudja eldönteni, milyen zenét kellene neki hallgatni. Milyen szerencse, hogy van nekünk egy Médiatanácsunk, Szalai Annamária elnökkel és négy tudós, doktor tanácstaggal, akik szakértői az életnek és a zenének. Ők lenyomják a torkunkon a magyar zenét, mert ők (és csak ők) tudják, mi jó a magyar embernek. Mi vagyunk az ovisok, Szalai Annamária az óvónéni.

Kedves magyar zeneipar, ha azt szeretnétek, hogy több magyar zene a rádióban - tessék jobb zenét csinálni.

Szóval elengedtük a baltás gyilkost, és erre az örmények berágtak ránk. Ciki. Sokan spekulálnak most arról, hogy ez vajon egy ördögi terv része volt, vagy Orbánékat csak simán átverték (szerintem az utóbbi), de engem az érdekel igazán, mi vitt 2004-ben egy ép elméjű azeri fiatalembert arra, hogy egy baltával brutálisan legyilkolja embertársát - és mi visz most egy egész népet arra, hogy az említett baltás gyilkost hősként ünnepelje.

A nemzeti érzelmek, természetesen. Az azeriek és az örmények még valamikor régen összevesztek a Kaukázus egy teljesen jelentéktelen, fenyők és legelésző kecskék borította szeglete, a Hegyi-Karabah miatt, és azóta előszeretettel gyilkolják egymást. Több tízezer embert már sikerült megölni, a maradék 3 millió örmény és 9 millió azeri pedig azóta is gyűlölködik. Kívülről nézve persze az azeriek és az örmények konfliktusa értelmetlen. A világ túlnyomó többsége sosem tudna megkülönböztetni egy azerit és egy örményt, a legtöbben azt sem tudják, pontosan hol van Azerbajdzsán meg Örményország, a Hegyi-Karaakármicsodáról pedig végképp senki sem hallott.

Hogy mire volt jó Ramil Sahib Safarovnak baltával lefejezni az örmény tisztet? Semmire, de ilyen a nacionalizmus. Az életben annyi minden jót lehet tenni, tisztességesen dolgozni, családot alapítani, gyereket nevelni (vagy inni, füvezni és szexelni, akinek inkább az tetszik), de a nemzeti érzelmektől elvakult azeri inkább a brutális gyilkolást választotta.

Az etnikai alapú torzsalkodás nem intelligens embereknek való. Ezt az azeri-örmény példán viszonylag könnyű belátni, de nacionalista konfliktusokért sajnos nem kell messzire utazni. Magyarországon is a szélsőjobb tankokkal vonulna Erdélybe, ellepik az autókat a nagy-magyarországos matricák és fideszes képviselő sürgeti Trianon revízióját.

A magyarok konfliktusai a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel ugyanúgy szánalmas, értelmetlen hülyeség mint az azeri-örmény hisztéria. Miért nem tud mindkét fél békében élni? Kit érdekel a nemzetieskedés? Mire jó a nacionalizmus?

Nem szeretek beleszólni más emberek életébe. Amíg nem árt senki másnak, mindenki csináljon azt, amit szeretne. Nem akarom megakadályozni, hogy az emberek szabad akaratukból agyölő valóságshow-kat nézzenek, S&M szexet űzzenek vagy vasárnap dolgozzanak. Nem feltétlenül értek mindezekkel egyet, nem feltétlenül helyeslem ezeket, de sose akarnék rendőröket ráküldeni békés, senkinek sem ártó és senkit sem zavaró emberekre.

Lehet ezt liberalizmusnak nevezni, de szerintem egyszerűen felnőtt embertársaink kölcsönös tiszteltéről van szó. Én sem szeretem, ha ismeretlenek próbálják saját értékrendjük szerint formálni az életemet, így másokat is megkímélek a nem kívánt atyáskodástól. Hogy félreértés ne essék: mindez természetesen csak addig érvényes, amíg az egyén cselekedetei másoknak nem okoznak bántódást. Ha más emberek jogai sérülnek, a társadalom beavatkozása jogos és szükséges.

Hasonlóan a fentiekhez, azon sem tudok felháborodni, ha az ozorai hippifesztiválon kábítószereket fogyasztanak. Ezek az emberek - néhány internetes trollt leszámítva - az égvilágon senkit nem zavarnak. Nem az iskolák mellett terjesztenek füvet, nem a játszótereken dobálják szét a fecskendőket. Távol mindentől, békésen szárnyalnak, és saját egészségügyi csapatuk van arra az esetre, ha valaki túl messzire repülne. A fesztivál 13 éve működött minden komolyabb probléma nélkül - egészen eddig.

Más szelek fújnak már Magyarországon. Egy ilyen félázsiai népség, mint mi, nem engedheti meg magának többé a hanyatló nyugat toleranciáját. Bár a kistelepüléseken nem lett jobb a közbiztonság, az etnikai jellegű konfliktusok pedig egyre súlyosabbak, a rendőrség a békés fesztiválozók vegzálásával demonstrálja erejét.

Mire jó ez? Jobb hely lett a világ attól, hogy egy kisebb hadseregnyi géppisztolyos rendőr az isten háta mögött táborozókat hajkurássza? Ártottak valakinek a gombázó hippik? Jelentenek bármilyen veszélyt a társadalomra?

Nem. Az egész akció csak arra volt jó, hogy néhány fideszes pártkatona kényelmesen hátradőlhet valamelyik minisztériumban és önelégült mosollyal konstatálhatja: "Igen. Most megmutattuk ezeknek a szemét liberálisoknak."

 "Nem leszünk gyarmat." - szögezte le Orbán Viktor - "A szabadság azt jelenti, hogy magunk állapítjuk meg saját életünk törvényeit. Mi magunk döntjük el, mi a fontos, és mi nem az". 

De ki az a mi?

A kollektív szabadság alapjaiban különbözik az egyén szabadságától. Ahogy azt Lobster is megmondta, a nemzet szuverenitása valójában az uralkodó teljhatalmát jelenti.

Mire hivatkozva vétózta meg Oroszország és Kína a szíriai népirtás miatti szankciókat az ENSZ-ben? Szíria szuverenitására. Szíria szuverenitása annyit jelent, hogy Assad elnök szabadon öletheti saját népét...

A "magyarok szabadsága" kifejezés annyit takar, hogy Orbán azt csinál, amit akar, nem szólhat bele senki.

Érthető, hogy Orbán csorbulni érzi saját szuverenitását. Amikor az Európai Bizottság kéri az EU-s törvények betartását, vagy az IMF szeretne működőképes gazdaságpolitikát látni a hitelért cserébe, azzal Orbán Viktor szabadságára tipornak. Orbán szuverenitása azonban másoknak nem érték.

A "nem leszünk gyarmat"-ra éljenező tömegnek azt kell belátnia, hogy Orbán Viktor szabadsága az ő életükön semmit nem javít. Magyarország állampolgárainak, mint egyéneknek, nem lesz jobb, ha vezetőnk szabadon mehet fejjel a falnak. Sőt, épp ellenkezőleg - azért léteznek nemzetközi szerződések, elméletben azért létezne alkotmány, hogy megvédjék a nemzetet a vezető teljhatalmától.

Az EU elleni szabadságharc célja nem a magyar egyének szabad élete, megélhetése, jóléte. A valódi és egyetlen cél Orbán Viktor szuverenitása. 

Kezdjük ott, hogy az étkezési utalványnak alapvetően semmi értelme.

Az Erzsébet-utalvány, SZÉP-kártya és elődeik kizárólag azért léteznek, mert az állam kedvezményes adókulccsal létjogultságot teremt nekik: a cafeteria-elemeket csak 31%-os teljes adóteher sújtja a normál fizetést terhelő kb 50%-os teljes elvonás helyett. Ha az adókedvezmény nem lenne, étkezési utalványok nem léteznének, hiszen semmilyen közgazdasági előny nem származik abból senkinek, ha nem forinttal, hanem egy forintra váltható papírdarabbal fizetek az ebédemért. Sőt, valójában az utalványrendszer káros a gazdaság egészére nézve, hiszen felmerül teljesen feleslegesen rengeteg adminisztrációs, nyomtatási és szállítási költség az utalványokkal kapcsolatban.

Korábban is rendkívül idegesített, hogy a fizetésem egy részét ebédcsekkben kapom. A Sodexo-s csekkeket állandóan tépkedni kellett fizetéskor, nem tudtak belőle visszaadni, ezért egy halom aprót kellett mindig cipelni, hogy pontosan tudjak fizetni – de legalább elég széles körben elfogadták őket. Az Erzsébet-utalványok megjelenése azonban még egy szintet rontott a helyzeten.

Az a legkisebb probléma, hogy lepedőméretűre sikerült őket legyártani, és nem férnek el egy normális pénztárcában. Azon is túlteszem magam, hogy csak 5000 forintnyit lehet havonta adókedveménnyel kapni (szemben a korábbi havi 18 000-rel), és így a hasonló funkciójú SZÉP-kártyával is kell szenvednem. A legnevetségesebb azonban az, hogy a kibocsátónak nem sikerült még megegyeznie a legnépszerűbb üzletekkel az elfogadásról, így a felhasználhatósága igencsak korlátozott. Hogy miért nem, annak prózai okai vannak: a kibocsátó állami szervezet kétszer akkora jutalékot (6%-ot!) követel a külföldi tulajdonú üzletláncoktól, mint a CBA-tól és társaitól.

Az elmúlt két év tempója után arra már csak lemondóan legyintek, hogy a külföldi tulajdonú áruházak elleni állami diszkrimináció nyilvánvalóan sérti az áruk és szolgáltatások szabad áramlásának EU-s alapelvét, és várhatóan további EU-s bírságokhoz fog vezetni pár év múlva. Kevés olyan intézkedése volt eddig a kormánynak, ami ne lett volna kifogásolható az EU-s jog alapján – amúgy ezért sem értem, miért lep meg bárkit, amikor az EU felveti a nekünk jutattott támogatások befagyasztását, de ez most más téma.

Az Erzsébet-utalványos trükközés egyszerűen kicsinyes protekcionizmus. A protekcionizmus, mint mindig, jó a hazai áruházláncok Fidesz-közeli tulajdonosainak, akik profitabilitásán sokat javít az állami hátszél, viszont rossz a magyar vásárlónak. Ha állami ösztökélés nélkül a Tescoban óhajtom megvásárolni a napi tejet-kenyeret, az azért van, mert úgy gondolom, jobb áron jobb minőséget kapok ott, mint a CBA-ban. Ha az Erzsébet-utalványokkal az állam arra kényszerít, hogy az általa előnyben részesített vállalkozástól vásároljak a saját preferenciám ellenére, akkor rosszul járok.

A népszerű tévhittel ellentétben nem segít a CBA helyzetbe hozása a magyar mezőgazdaságon sem. A Tesco polcain nem azért van valamivel kevesebb hazai termék, mert a cégnek ellenérzése van a magyarokkal szemben – a Tescot profitvezérelt vállalkozásként egyáltalán nem érdekli, hogy magyar, szlovák vagy zulu származású tejet árul. Ami fontos neki, az az, hogy a legjobb áron elfogadható minőséget kapjon. Ha a magyar tej nem tudja felvenni a versenyt a szlovák vagy zulu tejjel szemben, annak okait az elhibázott magyar agrárpolitikában és torz agrártámogatási rendszerben kell kereseni.

A protekcionizmus nem megoldás a magyar mezőgazdaság problémáira. A külföldi tulajdonú áruházláncok diszkriminációja egyedül a Fidesz pártfinanszírozásán segít.

Érvek az állami tulajdonú légitársaság fenntartása mellett:

...ennyi.

Semmi szükség állami fodrászszalonra, csemegeüzletre vagy golfpályára, ugyanis ezeket a szolgáltatásokat a piac képes nyújtani a fogyasztói igényekhez igazodva. Ugyanígy nincs szükség állami légitársaságra sem. Ha van fogyasztói igény Budapestről induló járatokra - és nyilvánvalóan van - akkor ezt az igényt az egyébként rendkívül kompetitív légiközlekedési szektor ki fogja szolgálni. A Malév csődjével keletkező piaci résre az európai légitársaságok pillanatok alatt lecsapnak (Ryanair, Wizzair, Smartwings, Lufthansa, airberlin, stb.), gyorsan képesek pótolni a kieső kapacitást. Pár hónap múlva az utasok észre sem fogják venni, hogy eltűnt a Malév - mi, magyar adófizetők, pedig megkönnyebbülhetünk, hogy eggyel kevesebb pazarló állami vállalatot kell eltartanunk.

Jövő szombatra "civil" szervezetek a kormányt támogató "békemenetet" szerveznek a Hősök teréről indulva a Parlamenthez. Az útvonal véletlenül pont megegyezik a 2011-es Budapest Pride - a melegfelvonulás - útvonalával. A melegfelvonulást tavaly a rendőrség először betiltotta a közlekedés aránytalan sérelmére hivatkozva, a rendezvényt végül csak a bíróság közbeavatkozása után lehetett megtartani. Vajon a melegfelvonulással azonos útvonalon, ugyanúgy szombat délután megrendezett kormánypárti "békemenet" ellen is lesz a rendőrségnek kifogása?

Bónusz feature erős idegzetűeknek: a Békemenetet népszerűsítő zenei alkotás. Különösen megható, ahogy a mérsékelten tehetséges, de a kormány iránt annál elkötelezettebb énekes a "lángoljoooon a vilááágegyeteeeem" áriával intergalaktikus háborúra hív a miniszterelnökért.

Közzétették a Nemzeti Növekedési Tervet: ha a Nemzetgazdasági Minisztérium fantasztáin múlik, Magyarország elrugaszkodik a 0.5%-os növekedés komor rögvalóságától, és a dinamikusan fejlődő "kelet-európai banán" részeként az észak-déli irányú "új borostyánút" egyik állomásává válik. Az exportot 75%-kal tervezzük növelni, az ózdi vasgyárban jazzparádét rendezünk, és 50 ezer munkahely jön létre 2015-ig (igen, ez kissé elmarad az eleinte tervezett egymilliótól).

Az alábbiakban a gazdasági-fantasztikus irodalom műfaját megteremtő alkotásból szemezgetek.

A tudásra épülő növekedés alapján az országok négy csoportra oszthatóak:

(...)

Hegymászók
A leggyorsabban fejlődők Ázsiában (Malajzia, Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan),
és Kelet-Európában (Lengyelország, Magyarország, Csehország) találhatók.

A szerző Magyarországot a leggyorsabban fejlődő "hegymászók" közé sorolja, míg a 4%-os növekedést felmutató Szlovákia kimarad - ez a nemzetgazdasági minisztériumi fekete humor finom megnyilvánulása.

Óriások
Ide a BRIC országok tartoznak (Brazília, Oroszország, India, Kína), ők a
szellemi tőke felszabadításáért tesznek erőfeszítéseket jelenleg. Ha sikerrel
járnának, az nagyban növelné a globális szellemi tőke szintjét.

Ha felszabadul sok szellemi tőke, akkor több szellemi tőke lesz a világon, ez végülis egész világos - amúgy arra van valakinek tippje, itt miről lehet szó?

Ez nem tudom, mi lehet, de bonyolultnak néz ki, szóval biztos igaz. A képaláírás szerint a forrás "2011 októberében publikált atlasz". Földrajzi és biológiai atlaszról hallottam már, úgy tűnik, a "gazdasági komplexitás indexének" is van egy.

A növekedés motorja a következő 10 iparág lesz: vegyipar, kereskedelem, informatika, gyógyszeripar, élelmiszeripar, távközlés, energetika, építőipar, elektronika, járműipar, turizmus, logisztika. Ebből rögtön négyet a kormány pluszterhekkel sújt (kereskedelem - hipermarketadó és plázastop, gyógyszeripar - különadó, távközlés - telekomadó, energetika - szintén különadó), de sebaj - ami nem öl meg, az megerősít, nem igaz?

A fenti ábra, amellett, hogy szép színes, elárulja, hogy Pest megyében 21-50 közötti a sikeres KKV-k száma, szóval nagyságrendileg úgy 100 ezer lakosra jut egy. Ha ez nem hangzana túl soknak, vegyük figyelembe, hogy Nógrád megyének egy se jutott. 

Az előbbieken túlmenően az indiai védelmi piac is
jelentős piaci lehetőségeket kínál a versenyképes, csúcstechnológiát kínáló
magyar KKV-k számára.

Valóban, India anyahajókat állít hadirendbe - biztos akad egy-két magyar KKV, ahol van néhány raktáron. Vagy legalább pár tucat "csúcstechnológiás" elfogóvadász.

Vietnam magyarbarát kultúrája szintén fontos tényező lehet a gyorsan
növekvő gazdaság piacára való betöréshez.

A legendás vietnami-magyar barátságra mindig számíthatunk.

Jelentősek lehetnek a kötött segélyhitelezési rendszer által kedvezményezett
Fekete-Afrikai országok is.

Például exportálhatnánk Matolcsyt pár zsák rizssegélyért cserébe...

Moody's would consider a further downgrade of Hungary's government debt rating if there is a significant decline in government financial strength due to a lack of progress on structural reforms and implementation of the medium-term plan. Such a decline could be accompanied by lasting exchange-rate pressures or rising financing costs.

Conversely, Moody's would consider stabilising the outlook on the government's Ba1 bond ratings (potentially leading to an eventual ratings upgrade over the longer term) if the country were to embark on a sustainable consolidation path, involving a more consistent implementation of the medium-term plan and the Convergence Programme -- possibly supported by a resumption of robust economic growth -- which would stabilise government financial strength on a sustained basis.

link (Moody's)

Ezekre "strukturális reformokra" várunk már lassan egy évtizede. Próbálok optimista lenni, de van egy olyan érzésem, hogy nem most jön el az idő.

Szóval a kormány megemeli az adókat, utána rákényszeríti a cégeket, hogy béremeléssel ellensúlyozzák az adóemelés hatását, majd a beszedett adóból a béremelés költségeit kifizeti a cégeknek... Zseniális. Csak én érzem ezt egy kicsit körkörösnek?

Senki sem mondhatja, hogy a kormány kesztyűs kézzel bánna a bankokkal. Az elmúlt másfél évben folyamatosan napirenden volt valamilyen, a bankrendszer érdekeit sértő új szabályozás. Kezdődött az egész az akkor ideiglenesnek mondott bankadóval, aztán jött a devizahiteles-mentő nyolc pont (ki emlékszik már arra!), majd a bankadó meghosszabbítása, utána a jelzálogjogokat elértéktelenítő kilakoltatási moratórium kitolása, aztán a bankadó végleges lett, kitalálták az árfolyamrögzítést, végül pedig eljutottunk a rögzített árfolyamon történő előtörlesztéshez - és ki tudja, mit főznek ki még a Fidesz gazdasági alkimistái.

Lehet vitatkozni azon, hogy mindez mennyire érte meg a kormánynak - szerintem kevéssé. Pillanatnyi politikai előnyökért évekre kivégezték a hitelezést, ami nem csak azzal jár, hogy a lakosság nem tud plazmatévét vásárolni nulla önerővel, hanem azzal is, hogy a magyar vállalkozások nem jutnak hitelhez, így pedig még az igazán szerény másfél százalékos növekedési tervet is nehéz lesz tartani.

Az igazán ironikus azonban az, hogy a forradalmi hevületben pont azt az egy javaslatot nem sikerült megfontolni, ami sokat segítene az ügyfeleknek, a bankrendszertől sem lenne idegen és jóval átláthatóvá tenné a lakossági hitelezést. Az MNB már egy éve javasolta a referenciakamathoz kötött hitelek bevezetését, amit most Rogán Antal újra felfedezett.

A lakossági hitelpiacon a legtöbb hitel alapból fix kamatozású, azaz a szerződés aláírásának pillanatában rögzítik a teljes futamidőre érvényes kamatlábat. Hosszabb lejáratú kölcsönök - mondjuk egy 30 éves lakáshitel - esetében azonban a bank szempontjából nagyon kockázatos lenne 30 évre előre lefixálni a kamatlábat, hiszen a bankok ilyen hosszú lejáratú forrásokat nem tudnak szerezni, rövidebb futamidejű betétekből finanszírozzák a kiadott hitelt, és ha a 30 éves során a betéti kamatlábak nőnek, akkor a banknak komoly veszteségei keletkezhetnek. Ezért alakult ki sajátos magyar megoldásként az egyoldalú kamatmódosítás lehetősége, amellyel bizonyos esetekben a bank emelheti vagy csökkentheti a felszámított kamatot. A bankokban persze nem angyalok ülnek, talán nem meglepő, hogy a kamatok inkább csak felfele módosultak, ha a körülmények kamatcsökkentést indokoltak volna, az valahogy elmaradt.

Az egyoldalúan módosítható kamatnál sokkal átláthatóbb konstrukció lenne a referenciakamathoz kötött hitel. Itt a szerződés megkötésekor egy kamatfelárat fixálnak, ami végig változatlan marad, a referenciakamat (például MNB alapkamat, vagy BUBOR - bankközi kamatláb) pedig a bankok ráhatása nélkül változik. Így csökkenő kamatszintek esetén az ügyfél is jól jár, emelkedő kamatoknál pedig a bank védve van a kockázattól. A vállalati szférában teljesen általános a BUBOR + x% kamatfelár alapon árazott hitel, és mindez nyugodtan bevezethető lenne a lakossági piacon is.

Szomorú valahol, hogy ennek a javaslatnak egy évig a fiókban kellett hevernie, miközben a kormány egyre vadabb csomagokkal állt elő. Rogán szerint október végig elfogadtatják a Parlamenttel, ami önmagában pozitív fejlemény lenne, de a többi intézkedés mellett ez halottnak a csók - ebben a környezetben a magyarországi hitelezés jó időre vegetatív marad.

Sokkal nagyobb csúsztatások is előfordulnak ennél drogprevenciós oktatásokon, de ez aranyos: 

Egy nyolc-tíz éves kisfiú ennél a kérdésnél akad el: „Bár ritkán történik ilyen, lehet-e nagyon súlyos, akár halálos a marihuána fogyasztása?”. A következő válaszok közül választhat: a.) Nem, mindenki tudja, hogy ez szuper anyag, csak szállsz tőle; b.) Nem, ezért is hívják a tudós emberek „lágy drognak”; c.) Igen. Hányásos rosszullétet okozhat, amitől valaki megfulladhat a feltörő gyomortartalomtól.

Gyengébbek kedvéért a helyes válasz a C) akarna lenni :)

Elismerem, elméletileg nem teljesen kizárt a fenti módon elhalálozni, de aki tud megtörtént esetről (vagy általánosságban bizonyítottan a fű által okozott halálesetről), az feltétlenül jelezze. Tartok tőle, nem sok ilyen lesz. 

Gyakoribb lehet viszont az, hogy valaki romlott ételt fogyaszt, és emiatt fullad meg a "feltörő gyomortartalomtól". Nem kellene börtönbe zárni azokat, akik megeszik az egy hete a hűtőben álló kaját, csak a biztonság kedvéért? :)

Hazánk világrekordot állít be januártól! Eddig holtversenyben másodikok vagyunk Dániával és Svédországgal Izland mögött, de jövőre az összes skandinávot magunk mögé utasítva átvesszük a vezetést - Magyarországon lesz a világon legmagasabb az ÁFA-kulcs: 27%... és ez a már összesen 52%-os adóteherrel sújtott nettó béredből történő fogyasztást terheli. 

A Fidesz-kormány az ígéretek ellenére képtelen volt az adók csökkentésére. Hiába csökken az SZJA, ha az így kieső bevételeket más adók emelésével pótolják. A magyar növekedést megfojtó adóterhet csak a kiadási oldal tartós és jelentős megvágásával lehetne csökkenteni, de ez mindig fájdalmas és népszerűtlen lépés - nem kevés bátorság kellene ahhoz, hogy ezt egy kormány meglépje.

Az elkeserítő az, hogy én azt reméltem, a Fideszben megvan az az eltökéltség, ami a magyarországi adóterhelés enyhítéséhez szükséges. Az Orbán-kormányról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy gyávák lennének. Sokszor inkább vakmerőek: a bankrendszert, a hitelezést és vele együtt a gazdasági növekedést jó eséllyel kivégző előtörlesztési javaslatot például pár nap alatt sikerült kitalálni, megtárgyalni és bejelenteni. A miniszterelnök sincs éppen híján a harciasságnak: kirúgja ő az IMF-et és beszól az EU-nak, hiszen az "államadósság elleni háborúban" minden eszköz megengedett. Kissé talán túlzott az önbizalom egy olyan ország vezetőjétől, amit kevesebb mint 3 éve az államcsőd széléről rántottak vissza, de reménykedtem benne, hogy legalább részben jól hasznosul: a Fidesz a költségvetési hiány ellen folytatott harc jegyében érdemi és régóta esedékes költségcsökkentő reformokat hozhatott volna a pénznyelőként működő állami vállalatok átalakításával, az egészségügy, a felsőoktatás, a közigazgatás újragondolásával. A Fidesznek kétharmaddal minden lehetősége megvolt arra, hogy valódi költségcsökkenést érjenek el ezeken a területeken.

Sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy kétharmados felhatalmazás ide vagy oda, a Fidesz ugyanúgy képtelen az ideiglenesen népszerűtlen reformok felvállalására, amint elődei. Ugyanaz történik megint: hiába jelent be a kormány hangzatos kiadáscsökkentéseket, ahogy a részletek nyilvánossá válnak, a tiltakozás hatására egyre felpuhulnak az intézkedések, a kiadások csak nem csökkenek. Év közben pedig a költségvetési terv és a valóság közötti egyre nyíló szakadékot látva a kormány rögtönözni kezd, és minden hosszútávú elképzelés áldozatul esik a jövő évi lyukak betömködésére irányuló kétségbeesett kapkodásnak. Így jutottunk el oda, hogy a korábban még a belső fogyasztás felpörgetését hirdető Matolcsy most a fogyasztást terhelő adókat emeli...

Politikai kockázat - lesz mit ebbe a rovatba írniuk azoknak, akik egy potenciális magyarországi befektetés üzleti tervét állítják össze. A politikai kockázat annak a veszélyét jelenti, hogy az adott ország politikai-szabályzási környezetében olyan előreláthatatlan változások következnek be, amik jelentős veszélyt jelentenek a projekt megtérülésére. Magas a politikai kockázat például Zimbabwe-ben, ahol Mugabe elnök bármikor államosíthatja a neki megtetsző vagyontárgyakat, vagy Magyarországon, ahol a Fidesz-kormány ad hoc alapon vethet ki több százmilliárd forintos terhet azokra, akiket éppen nem szeret.

 A politikai kockázat elsődleges hatása az, hogy megnöveli a befektetők által elvárt hozamot. Míg a stabil politikai-gazdasági környezettel rendelkező országokban, például Németországban vagy Szlovákiában, a befektetők hajlandóak finanszírozni egy projektet, ha az éves haszon 4-5% körül várható, a politikailag kockázatos országokban - így Zimbabwe-ben és Magyarországon - csak azok a befektetések fognak megvalósulni, amik legalább 30-40%-os megtérüléssel kecsegtetnek, ellensúlyozva a magasabb kockázatot. Természetesen ez azzal jár, hogy jóval kevesebb beruházás érkezik az országba, kisebb lesz a gazdasági növekedés és kevesebb munkahely jön létre.

Lázár János és a kormány úgy tűnik, arra a következtetésre jutottak, hogy semmi szükségünk befektetésekre. Vigye a mocskos kapitalista a pénzét máshova, hozzon létre munkahelyeket inkább máshol! Úgysincs azokra szükségünk, hiszen majd mindannyian standiont építünk közmunkában...

Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a túlzott optimizmussal tervezett költségvetés és a romló gazdasági környezet kölcsönhatásából adódó masszív hiányt a kormány elsősorban az adók emelésével tervezi betömni. Bár az egykulcsos adórendszer elvben az (egyébként igencsak bukásra álló) matolcsizmus kulcseleme lenne, esélyes, hogy jövőre valamilyen formában emelkedik az szja - például "szolidaritási adó" néven álcázva. Ezzel a megoldással viszonylag könnyen megkerülhető lenne a forradalmi adórendszer gyors elhalálozása miatti kommunikációs bukta: Szíjjártó Péter magabiztosan hirdethetné, hogy megmarad az egykulcsos szja, miközben a magasabb jövedelmekre kivetett extra adóval a gyakorlatban visszatérne a többkulcsos adózás.

Inkább a gazdagok fizessenek - ez világszerte népszerű gondolat. Kérdem azonban, hogy meddig lehet még Magyarországon emelni az adókat? A magyar gazdaság már így is a világ egyik legnagyobb adóterhét nyögi... Nézzük, milyen jogcímen és mennyit von el a fizetésből az állam, mielőtt nettó bér lesz belőle:

Tegyük fel, hogy egy hónapban 1 000 000 Ft hasznot termelek meg annak a cégnek, ahol dolgozom. A tulajnak jut ennek az egyik fele, a másik fele, 500 000 Ft jut az én bérezésemre.

Ahhoz, hogy számomra bért fizessen, a munkáltatónak be kell fizetnie a munkáltatói nyugdíjjárulékot (93 385 Ft), a munkaadói járulékot (11 673 Ft) és a szakképzési hozzájárulást (5 837 Ft). Ezek után marad 389 105 Ft, ez a bruttó bérem.

Most jön az szja. A kulcs papíron 16%, de igazi hungaricumként ezt nem a bruttó bérre, hanem a bruttó bér 1,27-szeresére vetítik - ez természetesen teljesen ugyanaz, mintha a bruttó bér 16*1,27 = 20,3%-a lenne az adó, de a 16% jobban hangzik. Az szja megfizetése után 310 039 Ft-om marad. 

A történetnek még közel sincs vége. Most jön a munkavállalói nyugdíjjárulék (38 911 Ft), az egészségbiztosítási járulék (23 346 Ft) és a munkavállalói járulék (5 837 Ft). Ezek után 241 945 Ft lesz a nettó bérem, ennyit vihetek haza. Ennyi maradt a félmillióból... Az állam megengedi, hogy a munkám gyümölcsének 48%-át megtartsam, a többit zsebre teszi - ennél sokszor még a maffia is kegyesebb.

Arról már ne is beszéljünk, hogy a közvetlen jövedelemadók az adóterhelés csak egy részét teszik ki. Bármit vásárolnék a már brutálisan megadóztatott jövedelmemből? +25% áfa! Ott van még a bankadó, hipermarketadó, csipszadó: mind-mind beépül a termékek árába.

Fizessenek a gazdagok, mondják egyesek (többek közt Soros György). Gazdag vagyok? A havi 241 000 nettó valóban a magyar átlag felett van - de gondoljunk már bele, mit jelent egy kb 850 eurós havi fizetés európai összehasonlításban. Sok helyen nagyjából ennyi a minimálbér...

Ne emeljük az adókat, nem lehet tovább. A költségvetési hiányterv tartásához okos, realista gazdaságpolitikát kell folytatni, és az állami költekezést kell megvágni.

Olajfúrótornyokhoz hasonló platformokon a nyílt óceánon új államokat kíván létrehozni amerikai libertariánusok egy csoportja. A Seasteading Institute elképzelése szerint a létrejövő szabadállamokban a központi államhatalom csak minimálisan avatkozna be az emberek életébe, a liberális alapelveknek megfelelően mindenki élhetne az államtól háborítatlanul, amíg mások jogait tiszteletben tartja. A szabadállamok messzemenően garantálnák mind a gazdasági, mind a társadalmi szabadságjogokat állampolgáraik számára: az állam a lehető legkevésbé avatkozna bele az emberek gazdasági tevékenységébe és magánéletébe.

Őrültségnek hangzik? Sok szempontból az is. A Konzervatórium lesajnálóan ír róla - de nem a technikai, jogi vagy gazdasági megvalósíthatóságot vonja kétségbe, hanem ideológiai kifogásai vannak:

A hír legsúlyosabb mondata ugyanis ez: „Nem lennének érvényesek a máshol bevett törvények, szabályok és erkölcsök.” Számtalan példa van rá a történelemből, hogy ez a fajta „ami régi, el vele”-elv mennyire nem működött, és hogy szinte mindig a szabadság nevében vezették be, és rendre terrorral kombinált zsarnokság lett a vége.

Az ifjú konzervatívoknak úgy tűnik, fájna, ha valakik, valahol a "máshol bevett törvényektől, szabályoktól, erkölcsöktől" szabadon, saját elképzeléseik szerint élhetnének.

Az ötlet jelen pillanatban inkább csak egy gondolatkísérlet, de én nem gondolom, hogy feltétlenül megvalósíthatatlan lenne. Számos érvet fel lehet hozni amellett, hogy a fenti elveken alapuló szabadállam működőképes lehetne, ha sikerül túljutni a kezdeti nehézségeken: 

- Létezik több miniállam, ahol a minimalista gazdasági szabályzás komoly versenyelőnyt jelent. Luxembourg, Szingapúr, Hong Kong a világ leggazdagabb állami az egy főre jutó GDP-t tekintve, pedig semmilyen természeti erőforrással nem rendelkeznek: az alacsony adók és a minimális állami beavatkozást hirdető "laissez faire" gazdaságpolitika teszik őket ilyen gazdaggá. Társadalmi szempontból ezek azonban nem éppen liberális helyek: Szingapúrban például illegális a pornó és a homoszexualitás. Egy óceáni szabadállam Szingapúr gazdasági berendezkedését kombinálná mondjuk Hollandia társadalompolitikájával.

- A modern gazdaságban a legnagyobb hozzáadott értékkel bíró szolgáltatások előállításához elsősorban emberi tőke kell, technikai feltételként elég egy iroda és egy számítógép: ilyen például a szoftvertervezés, a pénzügyi szolgáltatások vagy az adótanácsadás. A szabadállam fő exportcikkei ezek a szolgáltatások lehetnének: ha a szabadelvű társadalmi környezet magasan képzett szakembereket vonz az államba, a vállalkozás gazdaságilag életképes lehet.

- A turizmus szintén számos gazdasági lehetőséget rejtene: még ha viszonylag kevesen költöznének ki állandó jelleggel az óceán közepére, pár hetet sokkal többen lennének hajlandóak ott tölteni. A szabadállam feltehetően különösen liberális drogtörvényekkel rendelkezne, a drogturizmus pedig bizonyítottan komoly bevételi forrás tud lenni.

- A Konzervatórium zsarnokságot vizionál, de ez abszurd: amíg az emberek szabad akaratukból költöznek a szabadállamba, és bármikor elhagyhatják azt, az állam kormányzatának elemi érdeke, hogy megfeleljen az elvárásaiknak - hiszen ha rossz a kormányzás, az állam egyhamar elnéptelenedne.

A Seasteading Institute eddig egymillió dollárt gyűjtött össze. Ez természetesen közel sem elég a projekt elkezdéséhez, szóval az első szabadállam nem a közeljövőben fog megjelenni, ha egyáltalán lesz ilyen - a Konzervatórium lesajnáló hangnemét azonban én nem érzem indokoltnak. Miért ne lehetne a gazdasági-társadalmi berendezkedés új formáival kísérletezni?

Egy rövid kérdés az ócsai devizahiteles-lakópark kapcsán: kiindulva abból a tényből, hogy a magyar ingatlanpiac erősen túlkínálatos, az ingatlanokat általában csak nagyon lassan és nyomott áron lehet eladni, miért van szükség arra, hogy az állam 20 milliárd (!!) forintért új lakásokat építsen, és ezzel tovább növelje a már eleve túlzott ingatlankínálatot? A bölcs központi tervezők jégkockát terveznek árulni az Északi-Sarkon, természetesen mindezt az adófizetők pénzéből finanszírozva.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ebből a 20 milliárdból (ez nem kis pénz, főként azután, hogy tegnap került fény egy 100 milliárdos lyukra a költségvetésben...) összesen 500 lakást terveznek felhúzni, tehát az egységár 40 millió forintra jön ki. Ennyiből már Budapest menőbb kerületeiben is lehet lakást vásárolni...

A méregdrága devizahiteles-gettó megépülésével ráadásul nem is kerülnénk érdemben közelebb a fizetésképtelen adósok jelentette probléma megoldásához. Jelenleg 150 000 devizahiteles van 90 napon túli fizetési késedelemben, ha közülük 500 szerencsés család beköltözhet Ócsára, még mindig marad 149 500...

Ilyen formában a lakóparkprojekt nekem leginkább egy vastagon túlárazott kormányzati PR-akciónak tűnik, amivel arról próbálják meggyőzni a választókat, hogy tesznek valamit a devizahiteles-probléma megoldása érdekében, pedig a valóság az, hogy az állam tehetetlen.

Durva megszorítások jönnek. A szánalmas, 1,5%-os éves GDP-növekedés mellett a költségvetés számai borulnak, a hiánycél a legoptimistább esetben sem tartható.

Az idei deficit nem problémás, ugyanis az államosított nyugdíjpénzek bevételként való elkönyvelésével bármekkora hiányt el lehet takarni - nyugdíjpénzek nélkül valahol 4% felett lenne a hiány, most 2%-os többletet várunk - de 2012-re ez a kártya már nem lesz a kormány kezében. Jövőre az ideiglenes egyenlegjavító intézkedések, egyszeri tételek helyett muszáj lesz tenni valamit, amitől végre ténylegesen, tartósan és azonnal javul a költségvetés pozíciója. Az ilyen lépések (elvetemült neolib szóval: strukturális reformok) pedig általában nagyon fájnak politikailag, főként ha a kormány kommunikációja hagyományosan a "legyen minden ingyen - ne a zemberekkel fizettessék meg" tengelyre alapul.

A megszorításokat azért lesznek most különösen kellemetlenek, mert azok a Széll Kálmán tervvel már bejelentett deficitcsökkentésen felül értelmezendőek. A Széll Kálmán terv megszorításainak oroszlánrészét a kormány 2012-től ütemezte be, a jövő évi hiányterv azonban még akkor sem teljesül, ha ezek maradéktalanul megvalósulnak - a már megvágott felsőoktatáson, munkanélküli-ellátáson, rokkantnyugdíjon kívül kell találni valamit, ahol spórolni lehet. Ez biztos nem lesz népszerű - a kormánynak találnia kell valakit, aki elviszi a balhét a megszorítások miatt.

Kérdés, kit kiáltsanak ki felelősnek. Elmúltnyolcévezni másfél évvel kormányváltás után már nem nagyon lehet - ennek ellenére biztos megpróbálják -, a Fidesztől a saját holdudvar is komolyabb magyarázatot fog várni. A logikus bűnbakjelölt pedig Matolcsy lenne. A vuduközgazdász által vizionált 4-6%-os növekedés után az 1,5%-os tényleges adatot meglehetősen kézenfekvően lehet a matolcsizmus bukásaként értelmezni.

Nem mintha sajnálnám Matolcsyt, de a gazdasági lassulásért most elsősorban nem ő a felelős. A pocsék növekedést két tényezőnek köszönhetjük: a globális gazdasági környezet romlása miatt lassul a német gazdaság, így visszaesik a Németországba irányuló magyar export, ami a magyar gazdaság egyetlen húzóereje volt a válság óta, illetve a svájci frank szárnyalása az euróval szemben elviszi a háztartások elkölthető jövedelmét. Ez a két faktor a magyar gazdaságpolitika hatáskörén kívül áll, nem Matolcsy tehet róla. Az ő felelőssége inkább az, hogy a kormányváltás óta eltelt, aránylag nyugodt másfél év gazdasági szabadságharccal, ellentmondásos, ad hoc intézkedésekkel, koncepciótlan gazdaságpolitikával telt el, ahelyett, hogy felhasználták volna ez az időt (és a kétségtelenül meglévő politikai felhatalmazásukat) régóta esedékes, alapvető, de népszerűtlen reformok meglépésére. Ha ezt megtették volna, most sokkal kisebb kiigazításra lenne szükség.

250 Ft-os frankárfolyamnál (illetve 1,1 CHF/EUR keresztárfolyamnál) nem túl vidám az élet - a hangulaton pedig az Economist újabb világösszeomlást vizionáló cikke sem fog segíteni. A brit gazdasági hetilapnak nem szokása a vészmadárkodás (ez nem a Nouriel Roubini-féle "minden hétre válságot jósolok, egyszer csak bejön" vonal), talán érdemes komolyan elgondolkozni a cikk mondanivalóján.

Röviden összefoglalva:

A fejlett gazdaságok a 2008-as összeomlás után, ha lassan is, de elkezdtek magukhoz térni. Ez elsősorban a kormányzat által bevezetett gazdaságélénkítő lépéseknek, a fiskális és monetáris stimulusnak köszönhető.

Fiskális stimulusnak azt nevezzük, amikor a kormányzat megnöveli a deficitet (adókat csökkent, kiadásokat növel), ezzel próbálja - a keynes-i logika szerint - a válság miatt kieső fogyasztást pótolni, és újra beindítani a gazdasági növekedést. A válság után a fejlett világ minden országában megugrott a költségvetési hiány, az USA-ban és az Egyesült Királyságban most is korábban elképzelhetetlenül magas szinten, a GDP 10%-a körül van.

A monetáris stimulus lényege az, hogy a jegybank alacsonyra vágja az alapkamatot, és egyéb eszközökkel (pl masszív államkötvény-vásárlás) is lefelé manipulálja a kamatlábakat, abban reménykedve, hogy az alacsony kamatkörnyezet segíti az új beruházások megvalósítását, illetve felpörgeti a (hitelből történő) fogyasztást, ami ideális esetben szintén a gazdasági növekedés újraindulásához vezet. A fejlett világban szinte mindenhol 0 közelében vannak a jegybanki alapkamatok, a Fed (az amerikai jegybank) különösen agresszív beavatkozással rekordalacsony szintre kényszerítette az amerikai államkötvényhozamokat.

A gond az, hogy egyik stimulus sem tartható fenn tartósan. Ha sokáig magas a deficit, brutálisan megnövekszik az ország adósságállománya, és az különösen ronda adósságválsághoz vezethet - az európeriféria országait elnézve talán ennek a veszélyeit nem kell magyarázni. A tartós monetáris stimulus (ami lényegében pénznyomtatás) inflációhoz vezethet, részvénypiaci buborékokat fúj, ahogy a gazdaságba nyomott új pénz a tőkepiacra áramlik, és egyáltalán, a 0% körüli kamatlábaknál a további stimulus hatékonysága is erősen kérdéses.

A korábban sosem látott mértékű gazdaságélénkítés ellenére a fellendülés erőtlen, alig érezhető. Az USA-ban szokatlanul magas szinten ragadt be a munkanélküliség, és makacsul nem akar csökkenni. Az 1-2% körüli gazdasági növekedés instabil, egyre valószínűbbnek tűnik a visszatérés a recesszióba.

És ami a legtöbb aggodalomra adja az okot: a gazdaság úgy tűnik, "függővé" vált: folyamatos élénkítés kell ahhoz, hogy a törékeny növekedés megmaradjon, félő, hogy a stimulus leállítása - vagy akár csökkentése - azonnal újabb összeomlást hoz. A stimulus nem beindította a gazdaság motorját, hanem - másik képet használva - lélegeztetőgépként életben tartotta a beteget, aki azonban azonnal meghal, ha leállítják azt. Az Egyesült Királyságban a brutális, 10%-os deficitet a szintén iszonyatosan magas 8% körüli szintre csökkentenék, a kiadáscsökkentés még meg se kezdődött, a brit növekedés mégis meginogni látszik. A megugró infláció ellenére a Bank of England nem mer kamatot emelni, nehogy a monetáris stimulus elzárása újra recesszióba döntse a gazdaságot.

Mi a kiút? Nem igazán látni a választ. Az elmúlt 25 évben a fejlett világ kormányai mindenáron megpróbálták elhárítani a recessziókat, több-kevesebb sikerrel, mostanra azonban úgy tűnik, a hagyományos eszközeik már hatástalanok. Ha valóban újabb összeomlás jön, az nem fog szépen kinézni.

Nem szoktam sokat dicsérni a Fideszt ezen a blogon. Mélyen visszataszítónak érzem a Fidesz-kormány elmúlt egy évére jellemző nemzetieskedő-kereszténykedő melldöngetést, a nagyképűséget, az erőből politizálást, a latin-amerikai diktátorokat idéző populista baloldali gazdaságpolitikai retorikát és az erős ideológiai háttér ellenére improvizált, és gyakran önellentmondásos konkrét intézkedéseket. Éppen ezért mindig örömmel tölt el, amikor a kormánypárt az értelmesebb vonalát láttatja: amikor a Fidesz tényleg jobbközép, konzervatív pártnak tűnik. Ilyen pillanat volt az új Munka törvénykönyve tervezetének publikálása, ami fontos lépés a rugalmasabb munkaerőpiac megteremtése felé.

Az új Mt. legfontosabb változtatása az elbocsátás szabályainak egyszerűsítése. Ha a tervezetet változatlan formában elfogadják, a munkáltatók könnyebben tudják kirúgni a dolgozókat, és csökken az elbocsátástól védett munkavállalók köre.

Most, hogy a papíron jobboldali Fidesz legalább egy pillanatra visszatalált a jobboldalra, a papíron baloldali ellenzék végre valóban baloldali kritikát tud megfogalmazni: a tervezet kapcsán lehet vadkapitalistázni, kizsákmányolásról értekezni és osztályharcot vizionálni. Ez két okból ostobaság.

1) A "dolgozók védelmére" hozott szabályok csak nagyon korlátozottan alkalmasak a munkavállalók helyzetének javítására, sőt, sokszor pont az ellenkezőjét érik el.

A politikusok gyakran esnek abba a hibába, hogy mindenhatónak képzelik magukat: úgy gondolják, hogy amit ők törvénybe foglalnak, az "mellékhatások" nélkül úgy lesz. A munkavállalók egyes köreinek (pl terhes nők, idősek, hátrányos helyzetűek) elbocsátását megnehezítő szabályzás tipikusan ilyen terület. Ha megtiltják (vagy nagyon megnehezítik) a terhes nők kirúgását, az a jelenleg alkalmazásban állók helyzetén segíthet, de a szabályzás a továbbiakban a munkáltatókat arra ösztönzi, hogy ne vegyenek fel olyan nőket, akiknél valószínűsíthető, hogy hamarosan gyermeket vállalnának. Ha a kirúgástól "védett kor" 55 évnél kezdődik, a munkáltatók 54 éves kornál válnak meg idős alkalmazottaiktól, és semmiképpen sem adnak munkát a védett korhatárt közelítőknek. Így a hátrányos helyzetűeket védő szabályozás már középtávon is a megvédendők elhelyezkedését nehezíti, és munkanélküliséget generál.

Ugyanez igaz azokra a szabályokra, amik általánosságban akarják a munkavállalókat védeni az elbocsátástól. Ha a cégvezető tudja, hogy nehezen lehetséges csak az alkalmazott munkaviszonyát megszüntetni, akkor nagyon meggondolja, hogy érdemes-e egyáltalán alkalmazottat felvenni - könnyen meglehet, hogy inkább valamilyen alternatív megoldást választ, például munkaerőt kölcsönöz vagy feketén, munkaszerződés nélkül foglalkoztat.

2) Amellett, hogy a gazdaságra káros, nem is "fair" a szociálpolitikai célok elérését a cégek nyakába varrni.

Érthető és nagyon dicséretes, ha a társadalom szolidáris a nehezebb helyzetben lévő tagjaival. Azonban a társadalmi szolidaritást a kormány nem háríthatja kizárólag a cégekre, az az egész ország feladata. Gondoljunk bele, mennyire komoly (és igazságtalan!) teher egy pár főt foglalkoztató kisvállalkozásnak, ha az egyik alkalmazott gyermeke születése miatt évekre otthagyja a céget, de a helyét fenn kell tartani, mert egyszer visszatérhet. A gyermekvállalás után a munkaerőpiacra visszatérők segítése fontos társadalmi feladat, de ennek a költségeit nem igazságos egy szerencsétlen kisvállalkozásra terhelni - mint ahogy amúgy azt sem várjuk el, hogy más társadalmi problémákon (például a hajléktalanok helyzetén) a sarki kisbolt segítsen. Ezeket a teljes társadalom (illetve szűkebben az adófizetők) áldozatvállalásával kell megoldani.

Az új Mt.-tervezet tehát egy lépés a jó irányba, azonban attól tartok, hogy korai a dicséret. A Fidesz az elmúlt évek retorikájával elkötelezte magát a gazdasági demagógia mellett, a "mindenkit megvédünk mindentől" image-be nem illik bele a dereguláció, a - félek kimondani! - neoliberalizmus. Tartok tőle, hogy ez a javaslat jelentősen felpuhul, mire átjut a Parlamenten, és ismét a fülkeforradalmár vonal kerekedik felül a frakció értelmesebbik részén.