Itt a február (már egy ideje), megérkeztek a kormány várva várt deficitcsökkentő csomagjának első részletei. Matolcsyék tervezik többek közt a rokkannyugdíjak alapos felülvizsgálatát, az utazási kedvezmények megnyirbálását, egyes adók megemelését illetve új adónemek bevezetését.
A csomagot én óvatos bizakodással fogadnám. Csalódást okoz, hogy a korábban kommunikáltnál kisebb lesz a kiadásoldali korrekció, nagyobb szerepet szánnak az adóteher emelésének a deficit csökkentésében, bár különösebben nem meglepő fejlemény ez, hiszen az állami kiadások megvágása jellemzően sokkal fájdalmasabb, mint ugyanazt az összeget plusz adókban beszedni. A kiadásoldalon a legkomolyabb megtakarítást a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata jeletheti, ami a magyar gazdaság egyik alapvető problémáján próbálna segíteni. A rendszerváltás után a rokkantnyugdíj a munkanélküli-ellátás burkolt formájává vált, az álláskeresést feladva sokan bízták magukat inkább az állami ellátórendszerek gondjára. Mindennek következményeként Magyarországon európai összehasonlításban aránytalan magas a rokkantellátásban részesülők száma. Az index cikke szerint a kormány minden harmadik-negyedik rokkantnyugdíjast visszaterelné a munkaerőpiacra. Mindenképpen ígéretes, hogy a kormány eltökéltnek tűnik a rokkantsági fok komoly ellenőrzésére, azonban félő, hogy túlzottan ambíciózusnak bizonyul a célkitűzés. Sok év rokkantnyugdíj után sok esetben rendkívül nehéz lesz visszatalálni a munka világába, feltételezem, a cégek nem kapkodnának az idősebb, rokkantnyugdíjból kényszerűen visszatérő munkavállalók iránt. Mellékszál, de ez is kitűnően illusztrálja a magas minimálbér jelentette problémákat: ha nem kerülne kötelezően több mint 100 ezer forintba egy munkavállaló havi foglalkoztatása, az exrokkantak is könnyebben találnának munkát.
Fontos kiemelni, hogy a kormány által említett közmunkaprogramok nem jelentek valós megoldást. A közmunka a szociális segélyezés egy formája, jóval közelebb áll a munkanélküli segélyhez és a rokkantnyugdíjhoz, mint a piaci alapú foglalkoztatáshoz. Ha valakinek egy cég munkát ad, azért teszi, mert a munkavállaló a cég számára anyagi értéket hoz létre, és ezt a cég munkabérrel honorálja. A közmunkánál viszont az értékteremtés legjobb esetben is másodlagos, a hangsúly a munkanélküliségi mutatók közpénzből történő kozmetikázásán van. A közmunka ráadásul borzasztóan nem hatékony: sokkal olcsóbb lenne magáncégeket versenyeztetni mondjuk egy utca takarításáért, mint motiválatlan, semmilyen elvárással nem szembesített közmunkásokkal elvégeztetni ugyanazt.
A 65 év felettiek ingyen utaztatásának megszüntetése szintén régóta esedékes. Alapvetően soha nem jó ötlet, ha valaki fizetés nélkül vehet igénybe valamit, aminek a használata egyébként nincs ingyen, ugyanis ez pazarlásra, a szolgáltatás túlzott használatára ösztönöz. Jó ötlet lenne mind a diákok, mind az idősek minden utazási kedvezményének megszüntetése, azt így felszabadult összeget pedig lehetne a diákok illetve idősek közvetlen, utazástól független támogatására fordítani. Ez olyan intézkedés, amitől - a hatékonyságnövekedés miatt - kivételesen majdnem mindenki jól járna. Tartok tőle azonban, hogy a kormány nem meri végigvenni ezt a politikailag rendkívül kellemetlen vállalást, ugyanis kitűnő muníciót adna a baloldali demagógiának.
Az elektronikus útdíj sem ördögtől való ötlet, teljesen helyenvaló, hogy a közutak használóinak meg kell fizetniük annak költségeit. Itt az a veszély, hogy opportunista módon a "zöldadó" jóval túl megy ezen, és puszta pénzforrásként tekintve a közúti fuvarozókra a valós költségeknél jelentősen nagyobb adóterhet állapít meg. Ez illeszkedne abba a trendbe, hogy a kormányzat az emberek megadóztatása helyett inkább a cégektől vonna el pénzt (lásd pl szektorális válságadók), ez azonban csak látszólag népbarát intézkedés. A plusz adó mindenképpen a megadóztatott cégek tulajdonsaitól, alkalmazottaitól, beszállítóitól és ügyfeleitől von el pénzt, akik mind "zemberek". A fuvarozók (bankok, hipermarketek, telekomcégek, stb...) megadóztatása ugyanúgy az embereknek kerül pénzbe, legfeljebb kevésbé látható módon. Meg kell említeni, hogy a magasabb fuvarozási költségek súlyosan hátráltathatják a gazdasági növekedést.
Az egészségtelen élelmiszerekre kivetett "hamburgeradó" inkább szimbolikus jellegű, pármillárdos tétel lehet. Első ránézésre logikusnak tűnne, hogy mivel az egészségtelen életmódot élő egyén magasabb költségeket jelent az állami egészségügy számára, meg kell adóztatni az egyén saját egészségére káros döntéseit, hiszen nem méltányos, hogy mások (az adófizetők) vállalják döntéseinek anyagi következményeit. Ezen elv elfogadása azonban nagyon messzire vezet: mivel majdnem minden döntésünk kihat valamilyen módon az egészségünkre, ez felhatalmazást adna az államnak, hogy messzemenőleg szabályozza és adókkal befolyásolja életünk legapróbb részleteit. Az elv alapján indokolt lenne például a mozgásszegény életmód állami szankcionálása, a télen vékony kabátban utcára menők megbüntetése és a napkrém nélkül napozók vagy a felhevült testtel vízbe ugrók megbírságolása. Nagyon hosszú téma ez, de a hamburgeradó egy újabb lépés az emberek felett atyáskodó, minden döntésünkbe beleszóló, felnőtt embereket óvodába záró állam létrehozása felé.
